Egy mű értelmezése. Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

MŰÉRTELMEZŐ SZÖVEGALKOTÁS: EGY MŰ ÉRTELMEZÉSE

Az ismert mesehős – Tündérszép Ilona – Mosolygó Tündér Ilona lett Balázs Béla felnőtteknek szóló meséjében. Értelmezze a művet! Értelmezésében fejtse ki: a cselekménynek, a címszereplő elnevezésének, a főszereplők párkapcsolatának és az előadásmódnak milyen vonásai utalnak arra, hogy nem gyermekmeséről van szó!

Megoldása 400-800 szó terjedelmű legyen!

Balázs Béla1

Mosolygó Tündér Ilona meséje

Egyszer Guidobaldo gróf, mikor egyedül vadászott volna, kitévedt az erdőből a Duna partjához. Hanem ott az ő hódos2 fekete lova csak meghorkant és megállott. Annak a lónak neve Aldazar volt, és Guidobaldo a szaracénoktól hódította karddal.

 Itten vársz rám, Aldazar  mondotta neki Guidobaldo.

Aztán leugrott, és tölgyfa gerelyét jobb kezébe szorítván, előrelopódzkodott. Hanem amint kiért a sűrűből, meglátta a kék Duna vizét és egy szépséges fehér leányt, amint fürdőzött. „Ezt nem anya szülte”  gondolta magában Guidobaldo, merthogy ilyen szépet még nem látott. És amint körültekintett, meg is pillantotta a fehér hattyúruhát a parton. Guidobaldo odaugrott és rálépett. A lány is akkor észrevette, és kiáltva igyekezett a partra.

 Add vissza a hattyúruhámat  mondotta kérve.

 Nem adom vissza  felelte Guidobaldo.  Mondd meg a nevedet, szépséges tündérlány, mert most már az enyém leszel.

 Tündér Ilona az én nevem  felelte a lány.

Akkor Guidobaldo ölbe kapta és vitte. Hanem Tündér Ilona nem jajgatott és nem sírt, csak csendesen nézett a lovag szemébe, és mosolygott vala. Guidobaldo nézte, hogy Tündér Ilona mosolyog, és azt gondolta, elolvadt az ő melle a páncél alatt, mintha csak forró bor volna vaskehelyben.

 Hej, Aldazar  kiáltotta Guidobaldo , nem vittünk még ilyen szép zsákmányt! Hát téged milyen téli csoda vert, hogy fehér lettél, amíg odajártam?

Aldazar visszanyerített, és megrázta sörényét, fehér felhőt vervén vadalmavirágból, mely behullatta, hogy a fiatal ágakat tépdeste. Mert virágzó tavasz volt éppen akkor.

Hát fölülnek. Guidobaldo gerelyre tűzte a hattyúruhát, és Aldazar még egy nagy, virágos ágat tépett magának az útra.

Mikor meglátta őket az őr a toronyablakból, azt mondta:

 Fekete lovon ment el Guidobaldo gróf, fekete páncélban és fekete tekintettel. Íme, fehér lovon tér meg, fehér lobogóval, és páncélját is fehérség övezi. Mire véljem?

Mikor Guidobaldo belovagolt a vára udvarára, azt mondta a toronyőrnek:

 Most már ereszd le a csapóhidat, toronyőr, és a kapu is maradjon tárva. Békesség legyen most már a környéknek és minden utasoknak.

Hát boldogságban, szerelemben éltek, éldegéltek Guidobaldo gróf és Tündér Ilona. De attól fogva boldogabb volt mindenki is a városban. Guidobaldo anyja elfelejtette, hogy öreg és beteg, Guidobaldo két árvája elfelejtette, hogy meghalt édesanyjuk, és minden szolga elfelejtette az ő szolgaságát, mert mosolyogva járt közöttük Tündér Ilona, és mindenek meleg

2 hódos: holdas; a ló fején hold alakú fehér folt van.

örömet éreztek szívükben, merthogy úrnőjüktől is távol maradt a bánat. Hanem ez azért volt, mert a tündérek nem tudnak sírni.

Történt azonban, hogy Guidobaldo anyja meghalt. Nagy lett a szomorúság, mert mindenki is az öregasszonyt nagyon szerette. Nagy siránkozás közben tették sírba. De mikor a gödör körül állnának, egyszer csak azt mondja haraggal Guidobaldo első kapitánya:

 Mégis nincsen szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog.

Azt felelte akkor Guidobaldo gróf:

 Fogjátok meg a kapitányt, és vessétek a legmélyebb tömlöcbe. Mitévő lennék én, ha még ő is sírna, az egyetlen fényesség is elromlana? Ó, százszor áldott az ő sebezhetetlen tündérszíve!

Hanem a várnép fele nem szerette többé mosolygó Tündér Ilonát. De Guidobaldo gróf még százszor jobban szerette, és még nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva.

Történt azonban, hogy betegség ütött ki, és Guidobaldo mind a két árvája meghalt egy éjszaka. Hát a sírás-rívás majd fölvetette a várat. A gróf is Tündér Ilona térdére fektette a fejét, hangosan zokogván, és önnön húsát tépte kínjában.

Hanem mikor a gödör körül állnának, egyszer csak azt mondja haraggal Guidobaldo második kapitánya:

 Itt temetjük a két édes árvát. Velük játszadozott mindig Tündér Ilona. Térdén ébresztette, keblén altatta. Értük az ő ura önnön húsát megtépte kínjában. Mégis gonosz a szíve Tündér Ilonának, hogy most is mosolyog.

Akkor kardot rántott Guidobaldo gróf, és a második kapitányt ott levágta.

Mindenki haraggal fordult el, de a gróf magához ölelte Tündér Ilonát, és sírván mondta:  Mosolyogj, mosolyogj, egyetlen sugaram, mert megszakad a szívem, ha te is elborulsz!

Attól fogva mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát, de Guidobaldo még százszor jobb szerette, és még százszor nagyobb szerelemben éltek, éldegéltek attól fogva.

Történt azonban, hogy egy szerelmes éjszakán azt mondta Guidobaldo Tündér Ilonának:  Ó, én mosolygó szerelmem. Ha te elhagynál, halálra válnék.

Aztán elgondolkodott, és később azt kérdezte:

 Vajon mosolyognál-e, ha én téged elhagynálak?

 Nem tudok sírni, Guidobaldo  felelte Tündér Ilona.

Erre Guidobaldo az ajkába harapott, aztán leszállt a nyoszolyáról, és búcsú nélkül kiment Tündér Ilona szobájából. Hanem másnap reggel az ajtónál kopogott. Csak halkan kopogott, és halkan nyitott be, és szíve tele volt szégyennel és aggodalommal, hogy Tündér Ilonát nagyon megbántotta. De Tündér Ilona kitárta két liliomkarját, és még sokkalta ragyogóbban mosolygott rá, mint azelőtt. Mikor is ezt gróf Guidobaldo meglátta, hogy sokkalta ragyogóbban mosolyog rá, mint azelőtt, egy szót sem szólt, hanem sarkon fordult, és kiment a szobából. Hanem estére kelve fölparancsolta a második kapitány maradott özvegyét. Hangosan mulatott vele, hogy hallassék Tündér Ilona szobájában, és magához vette éjszakára. Hanem reggelre kelve szöges korbáccsal verte ki a palotából a második kapitány maradott özvegyét. Aztán Tündér Ilona ajtajához ment, és sokáig állt ott, de kopogni nem mert rajta. Hanem Tündér Ilona elébe jött, és kinyitotta az ajtót. Kinyitotta az ajtót, kitárta liliomkarját, és még sokkalta ragyogóbban mosolygott rá, mint azelőtt. Guidobaldo az öklére csavarta Tündér Ilona aranyhaját, és őt lerántotta a földre.

 Csak nem sírsz? Nem sírsz? Mégse sírsz? Akarom, fájjon! Akarom, jajgass, sírj hát, sírj!  és ütötte, rúgta Tündér Ilonát, hogy habtestéből kiserkedt a vér. De Tündér Ilona csak egyre halványodott, ragyogó kék szeme elfakult, ám egy csepp nem sok, annyi könny nem hullott belőle.

 Nem tudok sírni, Guidobaldo  mondotta csendesen.

Akkor gróf Guidobaldo letépte róla a ruhát, és hajánál fogvást kivonszolván a palotából, régi hattyúruháját utánadobta.

Tündér Ilona pedig elvánszorgott az istállóba, ahol Aldazar volt bekötve, és véres, sebes testét befektette az ő jászolába. A hódos fekete paripa hízelegve és szomorúan nyihogott rá, és véres sebeit puha nyelvével nyaldosta, hogy estig be is hegedtek. Akkor kikelt a jászolból.

Másnap reggel Guidobaldo kilépne a palotából, hát a küszöbön fekszik Tündér Ilona, fehér hattyúruhája a feje alatt, úgy alszik. Akkor gróf Guidobaldo arcát elöntötte a meleg könny. Csak nézte Tündér Ilonát, hogy alszik, és szólni nem mert, mozdulni se. Hát fölébredt Tündér Ilona, és fölnézett a grófra. Még kék szeme is halvány volt, de vértelen ajkán szép, édes mosoly ragyogott Guidobaldo felé. Akkor gróf Guidobaldo lerúgta a küszöbről.

 Menj el a váramtól, mert boszorkányfaj vagy, és nem tudlak megölni!

És gróf Guidobaldo ráuszította a kutyáit. Hanem az ebek behúzták farkukat, és hason csúsztak Tündér Ilonához. Akkor a gróf ráuszította szolgáit, és azok kiűzték a mezőre, mert mindenki gyűlölte már Tündér Ilonát.

Gróf Guidobaldo kiállt a toronyba, és onnan nézte, hogy Tündér Ilona hattyú képében a levegőbe emelkedik. A levegőbe emelkedett, de nem szállt el, hanem a vár fölött kerengett lassú röpüléssel. Akkor Guidobaldo fogta íját, és minden erejével a hattyúra lőtt. De a nyíl nem vitt odáig, hanem ragyogó ívben hajolt el alatta.

Akkor a hattyú hirtelen lecsapott elébe a nyílnak, és mellel fogadta.

Aztán lassan a hattyú felemelkedett, és nyugatnak szállt. Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal, és dalolni kezdett. Hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az énekben.

Akkor Guidobaldo gróf azt mondta a toronyőrnek:

 Most már csukd be a láncos kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapóhidat.

Forrás: Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona. BALÁZS BÉLA MESÉLTE HAJÓS EDITHNEK. http://mek.oszk.hu/04200/04210/04210.htm#14. (Hajós Edith orvos, lapszerkesztő, Balázs Béla első felesége.)